Cassis: A hívő és a hitetlen

Kibum feladja, és többé már nem akar élni, míg Jonghyun hisz a nem létezőnek titulált Végzetben, és közbeavatkozik.

Az ég könnyei megállíthatatlanul zuhannak az emberek ördögaurájára. Zokogása hisztérikus, üvöltő, pusztító, mégis szenvedései gyönyörködtetik Kibum lelkét. Hidegsége álcázott fájdalom. Könnyedsége fantomi keménység. Kibumnak felrémlik, hogy nagyon régen sírt már utoljára. Talán tízévesen, vagy még régebben. Mióta letért az Útról, nem hagyott könnyeket maga után. Pedig mennyi, de még mennyi oka lehetett volna rá. Millió. Mégis ez a szám, olyan kevésnek, olyan rövidnek, olyan semmisnek tűnik, ahogy az úttest közepén áll, széttárt karokkal, hagyva, hogy az ég siralmai az övévé váljanak.

- Tudod… néha nem értem, miért csinálod ezt. – Jonghyun hangja nem vádaskodó, halk értetlenség rikolt belőle. – Ígéretet tettél.

- Az ígéretek azért vannak, hogy megszegjük őket. – Kibum kinyitja szemeit, és hátrapillant barátjára. – És egyébként sem tettem semmiféle ígéretet.

- Hazug vagy.

- Mindig is az voltam.

A mosoly, mely arcukra költözik, sikítóan őszinte. Jonghyun tudja, és Kibum nem magyarázkodik.

- És ennek ellenére te még mindig itt vagy… mellettem. Élvezed a nyomorom?

- Sose leltem örömöt az emberek szenvedéseiben.

- Ki beszélt itt emberről? – Kibum hangja elhal az eső erőteljes kopogásában. A cseppek kétségbeesetten zuhannak, majd a földre érve szétloccsannak. Kibum a lelkében érzi véres fájdalmukat.

- Szörnyeteg lennél?

- Talán?

- Hinned kéne.

- Soha többé.

Mikor Jonghyun megkérdezi: Miért? Kibum felnevet. Nevetése keserű és megtört, akárcsak a szíve, mely csupán a biológiai beidegződés miatt dobog még.

- A remény erőt ad. A hit megváltoztatja az életedet. Nem értem, miért nincs szükséged ezekre?

- Mert ezek mind-mind illúziók. Ha reménykednék, csak még több fájdalmat okoznék magamnak. Ha hinnék szintúgy. Ezek a dolgok hatalmas felelősséggel, hatalmas erővel és rengeteg fájdalommal járnak.

- A vagdosás, és az öngyilkosság nem? – Jonghyun hangjába gúny szökik, és Kibum életében először, megérti a fiú hitetlenkedését.

- A szenvedés nem ver át. Azt adja, amit tudsz róla. Azt nyújtja, amire már számítottál. Nem ámít, nem ígérget, nem ad mérgezett aranyalmát a kezedbe.

- Szóval a sötétség igazságos?

- Nem. Mert egy bizonyos idő után a ló túlsó oldalára esik, és az ember belehal a hurrikánba.

- Mikor adtad fel magadat?

- Végleg? – és Jonghyun bólint. – Mikor megismertelek.

~ * ~

Öt perc elteltével Jonghyun, inkább néma marad. Tíz perc elteltével gondolatai már saját lelkét vagdossák. Húsz perc múlva azonban, úgy dönt Kibum mellé áll az úttest közepére.

- Mit csinálsz? – Kibum értetlenül mered a rá kedvesen mosolygó fiúra, aki megfogja a kezét, majd szembefordul vele.

- Hiszel a Végzetben? – kérdezi és Kibum elvigyorodik.

- Ha hinnék, itt állnék?

- Jó, akkor most adok egy okot, hogy higgy.

- Csupa fül vagyok.

- Azt mondod, a te életed végtelen fájdalomra van ítélve, melyet csak a halál tehet semmissé.

- Igen.

- Ha ez így van, akkor mi miért találkoztunk?

- Mert… mert az Élet nem bírja ki, hogy ne rúgjon belém még egyet.

- A pesszimizmusod már majdnem lenyűgöző – neveti könnyedén Jonghyun, miközben barátja vállaira teszi kezeit, és mélyen a szemeibe néz. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy azért találkoztunk, mert a Végzet általam akarja kompenzálni azt a sok fájdalmat, ami ért.

- Akkor a Végzet bekaphatja.

- Megerőltető lenne akár egy kicsit is pozitívabban állni a dolgokhoz?

- Ne kérd tőlem, hogy higgyek. Számomra Isten halott.

- Pedig él.

- Akkor eggyel több okom van véget vetni az életemnek.

~ * ~

- Mi lenne, ha szerelmesek lennénk?

- Ez most, hogy jutott eszedbe?

Az eső elállt, ők pedig már a járdán üldögélnek, miközben a mentolos cigaretta megállíthatatlanul kígyózik kifelé a szájukból.

- A legtöbb műben a szerelmesek mindentől megmenekülnek.

- De van, hogy meghalnak, vagy tovább szenvednek.

- Voltál valaha szerelmes?

Kibum szemei elmerengnek a fehéres-szürkés füstgomolyagban, mely igézően tekereg a szemük előtt.

- Egyszer. – És Jonghyun érzi Kibum méreggel itatott hangszínén, hogy soha többé nem hozhatja fel ezt a témát.

~ * ~

A nap első sugarai kíméletlenül gyilkolják le a hajnal gyenge foszlányait. Vérvörösség uralkodik benne, mely merényletből születik. Jonghyun és Kibum csöndesen ülnek egymás mellett, fáradhatatlanul hol vitatkozva, hol kellemesen elbeszélgetve. Két világ, két teljesen ellentétes élet. Mégis… mintha egymás kitépett szárnyait helyettesítenék.

- Tudod mit, Jonghyun? – mosolyodik el halványan a nyomorult. – Teszek neked egy ígéretet. Addig fogok élni, míg látni nem látom, ahogy összeomlasz. Ahogy a lelkedet karóra nem tűzik, ahogy a szívedet ki nem tépik, és ahogy az elméd sötétségbe nem borul.

- Miért mondod ezt? – Jonghyun kérdése kevesebb, mint egy suttogás, több mint egy szimpla lehelet.

- Mert ez a sors vár rád, amiért barátok lettünk.

- A Sors és Végzet ugyanaz – mosolyodik el halványan a fiú, apró örömmel a szívében, mint mikor az ember egy kis lépést tesz egy nagyobb álom felé.

- Ahogy te magad is mondtad Jonghyun: Hazug vagyok.

~ * ~